Hazug instakép

Mesél a bécsi erdő 

Aki hétvégén a Móricz Zsigmond Színház felé vette az irányt, megbizonyosodhatott róla, hogy léteznek még igazi Hölgyek és Urak. A szombati előadásra gyülekező tömeget figyelve, örömmel nyugtáztam magamban, hogy virtuális kütyüvilágunkból nem fogyott még ki a gondolat iránti vágy. Vannak még kabátot lesegítő urak és csendes baráti társalgások. 

Nos, aki szereti az olyan előadást, mely saját életünk tovább gondolására késztet, az nem csalódhatott, hiszen a Mesél a bécsi erdő volt műsoron. Bár ez a kispolgári történet a 30-as évek Bécsébe repít, én nagyon is mainak érzem. Ahogy a rendező, Fehér Balázs Benő fogalmaz: „.. valódi, saját gondolatok, identitás nélküli kispolgárok lézengenek a történetben…” Szerintem ez nagyon is rímel korunkra. Már a képeslap-szerű, mesebeli díszlet sejteti a hamisságot. Mintha csak egy instakép tárulna elénk. Háborítatlan békés környezet, harmonikus zenével a háttérben. Na, erről az ál-idillről, ál-öntudatról rántja le a leplet Ödön von Horváth. 

Az ember, ember marad. Ugyanazokkal az ideológiákkal, problémákkal, vágyakkal, kétségekkel a szívében. A boldogságot, megnyugvást, kiteljesedést keresi. Pénzben, szexben, családban… Ki, miben. Bujtatott társadalomrajz, lélektanilag pontosan kidolgozott karakterekkel, mindez egy „szerelmi” történeten keresztül. Az idézőjel használata szándékos, hiszen inkább egy élvhajhász felelőtlen, rosszfiú és egy naiv kislány egymásba kapaszkodása. Marianne a szerelem érzését felcseréli a hormonok túltengésével. A rosszfiút választja, akinél megáll az idő a forgószínpadon. Tervezgeti a jövőt, miközben észre sem veszi, csak egy egyéjszakás lehetőségről van szó. A dédelgetett kiscsalád képe persze nem úgy alakul, ahogy elképzelte. Hamar felszáll a rózsaszín köd és a nyomasztó valóság súlya egyre mélyebbre rántja a kétségbeesett lányt és környezetét. 

Felmérések szerint mindössze huszonhét másodperc elegendő ahhoz, hogy az első benyomás kialakulhasson két ember között. Ennek a darabank a karakterábrázolása viszont ismét rávilágít arra, hogy ne ítéljünk elsőre. Az ember nem csak fekete és fehér. De ki a felelős a döntéseinkért? A következményeket rákenhetjük a Mindenhatóra? Ítélkezhetünk embertársaink felett az Úr nevében? Mi az igazi gondoskodás, szeretet? 

Annyi kérdést ébreszt ez az előadás, hogy össze sem lehet foglalni. És minek is? Hiszen, mindenkinek mást és mást jelent. A függöny legördültével nem volt olyan nagy a sietség a ruhatár felé, mint máskor. Halk készülődés és némaság. A legtöbb, amit hallottam: „Jó volt! Elgondolkodtató!”

Szerző: Körtvélyfáy Zsófia

A fotókat készítette: Juhász Éva